A város népe ámulva figyelte, ahogy a betegesnek tűnő Nathalie Avelon felkapaszkodott a város hős védői mellé a falakra. Csodálatos vértezetet viselt, de szótlannak tűnt, sokan akadtak körülötte, akik a segítségére siethettek volna.
A sáncőrök és sziklaőrök, a városőrség többi tagjával egyetemben a főpapi méltóságnak megfelelően fegyvert rántva, tisztelegve köszöntötte Villámúr kegyeltjét.
Mindenki, városőr, külhoni zsoldos, egyszerű polgár, reménykedik, hogy a viharvert sereg immár fellélegezhet, és Villámúr újra megkegyelmez híveinek, meghallgatja a hozzá intézett szavakat, majd Szépszemű mellett ő is elfoglalja helyét az égi trónuson, ahonnan diadalmasan figyelheti az orkok vert hadak elvonulását. Egyre lankadnak a karok, és a védők közt a sebláz meg a sámánok átkai okoznak újabb gondokat: ha Villámúr nem vonja meg a kegyét a támadó seregektől, és nem öleli ismét kebelére a sziklaöbli népet, olybá tűnik, elveszett csatát vívnak fiaink nap nap után a falakon, és csak idő kérdése, mikor hull el az utolsó védő is…
Reménykedjünk! Imádkozzunk, hogy Nathalie Avelon, Villámúr főpapnője immár elhozhatja számunkra a változást!