-Hát mondok nah! Mé’ nem hiszed eztet?
Így fordult hozzám a minap Bekrung, az alvégi kovács a Lappány pultjánál, amikor kétségbe vontam korábbi meséjét, mely szerint saját fülével hallotta magát Villámurat, amikor az kinyilatkoztatást tett.
-Mér higgyem? Mié’ pont te hallottad?
Persze, hogy a kérdésem kötekedő volt, mert még többet meg szerettem volna tudni. Erre aztán Bekrung komámból, -mert hát azok volnánk- dőlni kezdett a szó.
-Fogadok neked egy liter Ötbányai törpe sörbe, hogy megtörtént, még pediglen úgya, ahogyan én mondok neked. Ottan vótam, amikor Villámúr, a Nagyhatalmú megjelent, és szónoklatot mondott: „S jertek lovagjaimnak, hogy vigyétek hírét hitemnek. Jertek, hogy hirdessétek hatalmamat. Legyetek az én lovagjaim, jó vértes harcosaim! 13-an legyetek éjsötét lovagok, s büntessétek meg mindazokat, kik eltévelyedtek a helyes útról, melyet én mutattam nekik vala!” Nah, ha mondok neked, ígye vót! A saját fülimmel hallottam őt. Én is mennék, de hát… az asszony bizonyára megkurtítana ama nemesebb szervemtűl, ha magára hagynám a hat pulyával. Ejj, barátom, minek is csenál a szegíny ember ennyi kölket magának. Mind megeszik a kenyeret…
No. Hiszen mondta még az én jó Bekrung cimborám az alvégről, d ez már nem tartozik oda. Hát én meg elmondom tinéktek, hogy tudjatok róla. Villámúr maga szórta a szózatot, a 13 éjsötét lovagról, akik büntetni jönnek. S bizony, talán nem is maradnak meg, csak Sziklaöböl kapuján belül, hiszen olyan nagyon elharapódzott a hitetlenség Corvus földjén. S bizonnyal igaz az egész, hiszen Villamúr főpapnője is igencsak mozgolódik. Talán bizony ő irányítja majd a lovagokat?

A ti hű szolgátok a felvégről, Anderek, a kovács.