- Kérem! Csak egy falat kenyeret!
Mondta a koldus, ki a Belváros szélén ücsörgött egy sarkon. Hajdan módos polgár volt, feleséggel, egy erős fiúval, kinek még katonai pálya is dukált volna a Sziklaőrség falai közt. Aztán a világ megváltozott. Elvesztette házát, családját, életét, de a Sziklaöbölbe vetett hitét nem, életének története nem engedte meg neki, hogy elfeledje a múltat, habár büszkesége már szinte teljesen kikopott. A hajdani erős tartásnak nyoma sincs, kivéve ha meglátja a Templomőrök fényes páncélját, kik elé mindig méreteset köp az utcán, meg is van olykor az eredménye, pár rúgás, egy-két nap cella, ami persze néha még jól is jön a hideg esték ellen…
Egy fiúcska fél kiflijét nyújtja, s a foghíjas orcára vigyor kél.
- Köszönöm kölyök. De hagy adjak én is valamit. Egy mesét.
A gyermek nem sokat gondolkozik, hogy meghallgassa-e a megtört lelket, s hát egy mese mindig jól jön az ifjonti léleknek, lekuporodik a fal tövébe, s várakozóan tekint a koldusra, ki éppen megejti az első törést a fél kifliből, minden morzsát óv, s befal, láthatóan már napok óta nem evett efféle étket, ám végül a középkorú egyén kihúzza magát, s mintha csak levetkőzné szegényes sorsát, hangja büszkévé válik, s erőteljessé, mint tán egykoron volt.
- Itt éltem, nem is túl messze a Zsugori és a Városháza közt félúton. Kötélveréssel foglalkoztam. Nyáron a karavánoknak dolgoztam, télen a Tengeri Céhnek. Kötél mindenkinek kellett. Szerettek az égiek. Szép asszonyom volt. Adel levendulás hajának illatát máig érzem a tengeri szélben. S ha a napba nézek látom a fiam büszke arcát. A Felderítőknél, nagy jövő előtt állt…
Nagy sóhaj szakad fel a férfi lelkének mélyéről, aztán végül legyűri a gombócot, mely szavát megfojtja pár pillanatra, s újra kihúzza magát.
- Aztán megváltozott minden, egyik napról a másikra, Zujm kiemelkedett a Tengerből, s olyat tett, melyet a halandó elme fel sem foghat, véreső hullott, villámok cikáztak, az ég és az örvénylő erő viaskodott, s végül a bitorló győzedelmeskedett, meghasadt a szent oltár, s az Érkezők legősibb Templomának kövét véráztatta, hitetlenek, esküszegők, csalfák vére, kik új hirtelen született hamis hitükben fürödtek, azonban legjavukat a félelem, avagy a hatalom iránti vágy tüze hajtott. A félelem nagy úr fiú, ezt jól tanuld meg, de sokszor a bátraknak hatalmas árat kell fizetniük…
Láthatóan kissé elábrándozik, ám végül ajka énekre nyílik, hamiskás a hang, ám az ezeddig megtörtnek tetsző tekintet, mintha melegebb lenne, mintha ezen mese lenne számára az utolsó kapaszkodó a világba, az utolsó dolog, amiért még érdemes élni, hogy elmondja azoknak, kikben él még a régi kor egy-egy morzsája, valami abból az időből, amikor még lehajoltak egymáshoz az Érkezők, s nem átgyalogoltak a másikon égi hatalmak szavára.

    Elmúlt egy kor, melynek végét nem moshatja vér,
    Elmúlt egy kor, melynek emlékét acél nem törheti szét,
    Eljött egy kor, melyben nem vész el a múlt,
    Eljött egy kor, melyben kétséges még az út.

    Eljött az idő, indulni kell, mert így lehet csak béke,
    Eljött az idő, búcsúzni kell, mert így kívánta egy akarat,
    Eljött az idő, mikor talpra kell állni, mert ez lészen a sors,
    Eljött az idő, mikor hinni kell, hogy újra lészen egy szebb kor!

    Újszikla a hely, hova énekelve tartunk,
    Újszikla a föld, hol jövőnket látjuk,
    Véres lesz, fájdalmas, halandó testet törő,
    Ám hisszük Szépszemű velünk lészen az úton, s az eljövendőn!

Ezt hallottam az utcánkban, s a hév elragadott, mennem kellett, mert már a fiam is ott állt köztük, s Adel is velem tartott. Újra volt hitünk, újra volt reményünk. Pedig kevesen voltunk csupán, pár tucatnyian tán. De azok a harcosok, a vértjükben, a zászlaikkal, s ajkukon Szépszemű nevével valami olyat értettek meg velem, amit azóta sem feledhetek. Bátornak lenni sokszor ostobaság, ám ilyenkor méretik meg a lélek… Akkor és ott megesett, hogy polgárok nagyobb bátorságot mutattak, mint meglett veteránok. Sokan mondják a hit próbája volt, ám én nem hiszem. Az Sziklaöböl földjének, sziklájának, s a belé vetett magoknak volt a próbája.
Kivonultunk békében, bár tudtuk, hogy számukra mi ellenségekké leszünk. Tudod fiú. Az Érkezők nem szeretik látni a másik utat, nem szeretik érezni a terhet, amit döntéseik miatt vállalniuk kell. Mi teher voltunk. Újszikla egésze egy nagy kő volt, melyet mérhetetlen súlyú lelkiismeretből faragot ki az idő, s helyezett az otthon maradtak vállára, egy fényes folt, ami rosszul mutatott a megannyi plecsni mellett, amit a városban kiosztottak.
Láthatóan kissé elmereng a férfi, keresi a szavakat, hol is folytassa, mert nem akar elkalandozni, és nem is akarja untatni az őt megszánó fiúcskát. Egy torokköszörülés, s egy fejvakarás után végül a történet is folytatódik.
- Újszikla nem volt nagy, egy őrtoronyból, egy vadászházból állt, melyek mellett ott volt, az Oltárkő. Ott hasadt el a Zujm által elnevezett penge, a ”Hit védelmezője.” Nelhez Felnain, a hős, kitagadott Szellemlovag volt az, ki tán elsőnek meglátta hibáját. S végül ellent mondott a hatalom csábításának, nagymesterével tartott, s feláldozta a gonosz fegyvert. A városban vérrel áldoztak az új erőnek, míg mi felhasítottuk a fémet a régi égiek dicsőségére, s dal fakadt ajkunkon.

    Elfog törni a penge, melyet Zujm nevezett el!
    Elfog törni a penge, mely által új hit ébredt fel!
    Elfog törni a penge, hogy újra kovácsolódjék,
    S egy olyan erőt szolgáljon, mely ismeretlen még!

    Feláldoztatik a penge, hogy megtérjen egy lélek,
    Feláldoztatik a penge, melyen át hívő lelkek választ remélnek,
    Feláldoztatik a penge, hogy egy ifjú szíve kitartó legyen,
    S által Újszikla fénye örökké élhessen…

Ott azon az estén Szépszemű velünk volt, aranyló pillangót láttunk, melynek szárnya gyönyörű íriszeket mintázott, olyat melyhez foghatót Érkező sosem láthatott tán azóta, s akkor azt hittük van remény, talán nem vész el lelkünk a gonosz akarat kegyetlen földjén, Ködvölgy peremén…
Köhögés szakad fel a férfi torkán, s ekkor a fiú számára egyértelművé válik, hogy megfázott az alak, ám ez ellen nem igazán tud mit tenni, neki sincs igazi otthona, nem lenne hova vinnie a férfit, de talán idővel, talán a remény segíthet, talán a mese bölcselete utat mutat, felfedheti az ösvényeket.
- Pár napig nyugodtan éltünk, békésen. Élelmet gyűjtöttünk, rendeztük a készleteket, terveztük a jövőnket, s sokak csatlakoztak még hozzánk. A híres Nahren del Athor, és a Démonhold tagjai, vagy éppen említhetném Varjas Gorath-ot a fél-orkot, kinek vadászatban nemigen volt párja. Ám a vidék ellenünk munkálkodott, megérezte az élet ízét, s rá szomjazott. Csontvázharcosok és Ghoulszolgák csapata rontott ránk, a homály bekúszott Újszikla falai közé, féltünk, rettegtünk, de a harcos férfiak kint maradtak, az asszonyok a Vadászházba húzódtak, azon az estén sok hős született, Rob Langwill lovaghoz méltóan pusztította a démoni lényeket, kardja úgy táncolt, miként én azt addig képzelni se mertem. Jaq on-Daer pedig Villámúr harcosához méltóan sújtott le, a Halálangyal tán még a holtak megaszalódott szívében is félelmet keltet. Ködvölgy azon az estén veszített, ám Újszikla győzelmének ára nagy volt. A fiam elesett, s sok volt a sérült… A feleségem Felis Galathan tudósasszonynak köszönhette életét, sőt a házban lévők valamennyien, az asszony ősi anyai haraggal őrizte mindazok életét kik nem értettek a fegyverforgatáshoz, az elme erejével védelmezett…
Nincs egy kis vized kölyök?!
Kiszáradtam…