Ím halljátok szavam, mikoron hozzátok szólok! A minap a betegeket vittem az ispotályba, és mit látok? Sehol az élőholtak, pedig vigyázták azt a sátrat sokan ám! És én aztat is láttam, ami a kikötőben folyt előtte. A harcot a mólókon, amit a Pörölyök, meg a partiőrök folytattak. Meg a gyógyítók stáránál, ahol a Hadurak, a Szellemlovagok, meg a Démonholdasok küzdöttek. És azt is láttam, ahogy a holtak visszatérnek, a lidércek kiszívják életüket testükbő, és átkot plántálnak a helyibe! Amikor a jóbarátom, Lemnaris, a félfülű sziklaőr saját osztagára rántott fegyvert, vörös, gonosz fénnyel a szemében! Halott volt, mégis mozgott, annak az átokfajzat Storogarnak átka szálta meg…

És így jártak mind, ezért volt a felügyelet az ispotályban is. Én is majdnem oda kerültem, mert az egyik ilyen eleven-holt megharapott. De aztán jött ez a harcos. Fiatal volt, de daliás, és amikor mellém állt, a Kapukról mesélt, meg a nimmadokról, Szépszeműrő meg a Villámúrró’! Emlékeztek még, tudom jól, én se felejtettem el a nevüket. Láttam, ahogy meggyógyítja a sebem, és még sok más emberét is. Jó emberekét, a barátaimét, sziklaőrökét… Aztán az egyikük elkezdett átváltozni. A fiú, akinek mellvértjét Villámúr jelképe díszítette, mellé lépett, és neki is a Kapukról mesélt. Azt ígérte az átkozoött halodónak, hogy megmenti az átoktól, és amga kíséri át a kapukon…És a vörös fény kihunyt a férfi szemeiben, láttam rajta, békét lelt. A kamasz harcos pedig imádkozott mellette, amíg kellett.

Én másnap hazamehettem, mert meggyógyultam, legalábbis, így mondták. Első utam a Templomba vezetett, és halljátok hát, legnagyobb csodálatomra ez a fiú ott áll, kivont karddal a kezében, az Örvény oltára előtt. Dühödt volt, és a pengén ménykű játszott végig, szavamra! Én még nem láttam ilyet, makócápa harapja le a bal herémet, ha hazudok! Az a fiú összetörte az oltárt, vihart kavart, és mindent elemésztett benne! Mindent, ami Zujmé volt. Egy másik meg az ősök jeleit véste a falakra, ahogy régen volt. Én mondom nektek, nagy dolgok vannak készülőben, és ez a templom rég nem volt olyan békés hely, mint most. Első voltam, aki a nimmadok oltára elé járult, hogy imádkozzon, és köszönetet mondjon a kegyért. A fiú, kit csak Gyermeknek neveztek mind, tudjátok mit mondott?

Élni kell csupán, hinni nem!

De ki nem hiszi, menjen, nézze meg maga, és boruljon le az oltár előtt! Én már tudom ki volt az a fiú, majd megtudjátok ti is! Ő Villámúr és Szépszemű fia, nimmadok örököse, a Gyermek! Eljött a nimmadok
ideje, az Örvény nem Törvény többé! Sziklaöböl pedig szabad lesz megint!

Egy megvilágosult matróz szavaiból idézve, ki a városháza előtt felállított hordóról kiáltotta ki az igazságot a város összegyűlt népének.